Sokan rájuk csodálkoznak: jé, a Széchenyiek még élnek?! A Gróf Széchenyi Család Alapítvány elnöke szerint azt a tiszteletet szeretnék visszakapni, amit egykor kiérdemelt a dinasztia, és amit elvett tőlük a történelem. Széchenyi Tímeával beszélgettünk a Történelmi Magyar Családok Emléknapja előtt.
–Hol keressük önt a Széchenyi-családfán?
– Gróf Széchenyi István kisebbik bátyjának, Pálnak vagyok a leszármazottja – a Legnagyobb Magyar az üknagybátyám. Dédapám gróf Széchenyi Emil, nagypapám gróf Széchenyi Pál Imre, édesapám gróf Széchenyi Elemér.
– Ön használja a gróf előnevet?
– Nem. Egyébként is még érvényben van egy 1947. évi törvény, amely tiltja a nemesi előnevek, címek használatát. Kezdeményeztük ennek eltörlését, mert az előtag hozzátartozik a nevünkhöz. Nem azért fontos ez, hogy előjogokat kapjon a hazai arisztokrácia, hanem az erkölcsi jóvátétel miatt. A történelem igencsak rányomta a bélyegét a családunk sorsára, a II. világháborút követő politikai rendszerek szinte teljesen eltörölték a magyar főnemességet – megérdemelnénk végre ennyi elégtételt.
– Mi történt a családjával?
– Édesapám kisgyermekként a lábodi kastélyban élt a szüleivel, akik szinte az egész falunak munkát adtak a hatalmas gazdaságban. Aztán az ötvenes évek elején egy napon jött egy teherautó, és a családnak azonnal pakolnia, mennie kellett. Vidékre telepítették őket, Budapestről pedig egyszerűen kitiltották. A kastélyt benzinnel fellocsolták és felgyújtották, dédapám híres könyvtárától a bútorokon át a fényképekig minden értékünk és emlékünk odaveszett.
A nagypapám bűne: arisztokrata és földbirtokos – ez szerepel az állami hatósági papírokban. Az országot irányító kommunista vezetők szemében minden olyan társadalmi réteg veszélyt jelentett, amelynek tagjai nem fogadták el a kommunizmus kizárólagosságát, hiszen így akadályt képeztek vagy képezhettek az új rendszer megvalósításában. A család évekig egy pincében, trágyával felkent szobában élt; nagymamám gyomorrákos lett, hamar eltávozott.
A nagypapám egyszer visszament a korábbi birtokára: azt gondolta, néhány szerszámot talán joga van magával vinni. Nem volt, börtönbe zárták érte. Ennyit sikerült kihúznom az apukámból.
– Nem beszélt szívesen a család múltjáról?
– Édesapám 2003-ban úgy ment el a földi életből, hogy szinte titkolta a származását. Nem szégyellte, hanem a hallgatásával védte a családját. Azért sem erőltettem a beszélgetést, mert éreztem a dühét, haragját. Szomorú, zárkózott, kemény ember volt, aki az emlékek elől a munkába menekült. A Balatonnál élt, vendéglátózott, az utolsó napjáig rengeteget dolgozott kocsmárosként.
Az egyik ivóját Neptunnak hívták – ott lehetett kapni a legendás Neptun-szeletet az utánozhatatlan töpörtyűkrémmel –, a másik a Fatehén. Minden ünnepkor nyitva tartott, és azokat is szívesen fogadta, akiknek nem volt pénzük. A tó körül mindenki ismerte és szerette Széchenyi Elemért; ha Zánkán, Szepezden, Köveskálon megemlítem a nevét, az emberek ma is azonnal hosszan mesélni kezdenek róla. A korai halála – 64 éves korában egyszer csak elaludt – elindított bennem valamit: egyre többet gondolkoztam azon, hogy valójában mit jelent számomra és a külvilág számára a Széchenyi nemzetség részeként élni ebben az országban.
– Mire jutott?
– A felmenőim szomorúsága nem része az én mindennapjaimnak. Engem a családom történelmi sérelmei arra ösztönöznek, hogy azon munkálkodjam, soha többé ne fordulhasson elő hasonló igazságtalanság. A címeket elvehetik, de ami igazán nemesi, bennünk él. Igaz, hiába történt rendszerváltás, a 70-80 éves rokonaim szemében évtizedek múltán is, még mindig látok rettegést a származásuk miatt.
Én teljesen tudatosan jutottam el odáig, hogy a nevem miatt ne féljek, sőt a zseniális elődeimhez méltó módon merjek tenni a magyar társadalomért, a közösségekért. A négy gyermekem pedig már büszkén, félelem nélkül viseli a Széchenyi nevet. Igaz, amikor évekkel ezelőtt a Történelmi Levéltárban kikértük a kiadható dokumentumokat a családunkról, a megfigyelési jelentések láttán az ő arcukon is láttam a megdöbbenést.
Együtt olvastuk el például a nagyapám leveleit: gróf Széchenyi Pál Imre, akinek családja kimagasló gazdasági, szellemi örökséget hagyott erre az országra, beteg feleségére és a kilencéves fiára, azaz édesapámra tekintettel könyörög méltányosabb bánásmódért…
– Sosem fordult meg a felmenői fejében, hogy elmenjenek innen?
– Többen elmenekültek az országból, de a Pál-ág zömében maradt. Az édesapám ugyan megpróbálta, de visszafordult, nem tudta megtenni. Én sem. Anyai nagypapám Németországban élt; fél évet bírtam kint, aztán hazajöttem. Széchenyi Zsigmond azt mondta: Zsigaként elmehetnék, de Széchenyiként kötelességem maradni.
