A Jean Monnet Kör szervezője egy ilyen témájú szösszenetre kért a napokban. Éppen másnap érkezett hozzám meggondolkoztató felhívása, hogy előző nap egy valóban emberszabású külsővárosi kerület képviselője, félig barátunk, félig tanítványom, egészében kollégám arra kért, hogy ugorjak be az országzászlójuk előtt egyik vezető politikusunk helyett, mert annak valahol máshol akadt fontos államérdekben tennivalója. A barátság mindkét irányban kötelezett. Mónika, tudós helytörténész barátnőnket sem hagyhattam ünnepi szónok nélkül, Surján Lacit, a lassan két évtizede otthonomnak érzett Magyar-Hon-Lap szervezőjét, fenntartóját, szellemi irányítóját sem hagyhatom válasz nélkül.
Mert miről is beszéltem az ország címeres zászlója alatt? Azzal a meghökkentő mondattal kezdtem: kedves barátaim. Trianonnak köszönhetjük, hogy itt, most éppen én emlékeztetem önöket, a nemzeti összetartozás fontosságára. Szétnéztem, és miután megtaláltam mindenkit, akivel ez a nap összeköt, folytattam meglepő beszédemet. Shakespeare Marcus Antoniusával ellentétben én most azt mondom: nem temetni jöttem Caesart, hanem dicsérni. Mert ha egyetlen év híján száz éve nem kényszerítődik nemzetünkre ez a keserű gyászesemény, akkor ma nem valószínű, hogy akik itt találkozunk, valahogy összetartoznánk, és bizonyságot tehetnénk egy élni akaró nemzet megmaradásáról. Igazuk van azoknak, akik most fekete gyászlobogót hoztak magukkal, de azoknak is, akik egy nemzet életre valóságát, erejét, minden vész ellenére való feltámadását akarják bizonyítani és – bizony – ünnepelni. Mert ha a világ akkor győztes nagyhatalmai nem akarják Európa egyensúlyát, melyet ezredek szerveztek, és utóbb századok erősítettek meg, és nem akarják kirobbantani a kontinens közepéről, a germán és a szláv népek tengere közötti egyensúlyt biztosító Monarchiát, akkor – azt hiszem – mindnyájunk életmenete, mára figyelő életrajza is másmilyenné alakult volna.
Hogy is kezdődik ifjúságom híres filmje, a Szerelmem, Hirosima? Ennek mintájára mondhatom: Láttam a Trianon Palotát Párizs külvárosában, és nem láttam Trianont. Mert csak most, itt, közöttetek, és közöttünk látom igazán ennek a szörnyű eseménynek erőt is sugárzó könyörtelenségét. És ugyanezt mondhatom Trianon megismétlésének helyéről, Potsdamról is. Mert a gonosz nem önmagában rombolt, de ismétlődően gyilkolt és pusztított.
Apám falujában, ahol csak a földbirtokosok, a Kabdebók és a Temesváryak voltak magyarok (a földbirtokos jegyző húgának fia Barcsay Jenő, a Művészeti anatómia világismertségű megalkotója, a Temesváryak közül a Bartók vonósnégyeseit bemutató Waldbauer-Temesváry kvartett tagja). A román pap, bizonyos Náci, már a Nagy Háború kitörtekor megmutatta apámnak a későbbi trianoni térképet. A Nagy háború után, egy valódi békeszerződéssel elrendezett világban apám is jogásznak tanult volna, mint bátyja, aki majd a magyar érában Szolnok-Doboka megyében főszolgabíró lesz. De az új határok elszakították otthonától, a Műegyetemen végzett, majd miután nagynénje férje a szamosújvári tanárságot némi vagonlakás után elcserélte egy tűzvész után újjászülető város gimnáziumában híres latintanárságra, oda hozta frissen végzett unokaöccsét, aki a három nagy Kárpát-hegykoszorúból (Tátra-Mátra-Fátra) megmaradt hegyvidéken a nemzet egyik legnagyszerűbb üdülővidékét építette ki, a második világháborús ostrom után pedig megszervezte a város víz és villany ellátását. Itt nőttem fel én is, boldog környezetben. Majd Egerben és Miskolcon országos hírű mérnökként vált ismertté.
Én utóda lehettem volna, mérnök. De közben, érettségi előtt megnyertem az országos tanulmányi versenyt irodalomból. Ezt követően megkérdeztem apámtól: mit szólnál hozzá, ha mérnök helyett irodalmárnak jelentkeznék? Szomorúan, de korrekten válaszolta: ha mérnök leszel, a Kabdebó név egy életre ajánlás lesz a számodra. Az irodalomban magadnak kell kiküzdeni mindent. Vállalom, – feleltem. Még megérhette a Szabó Lőrincről készített kandidátusi disszertációm elkészültét. Nyugdíjba a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának alapító dékánjaként mehettem. Most itt, mint az Egyetem professzor emeritusa, több mint húsz könyv megalkotója jelenhettem meg. A „bocskai ruhát” pedig azért öltöttem ez alkalommal is magamra, mert a miskolci bölcsészek ezt választották ünnepi öltözetükké.
Ide is elkísért feleségem, ma már szintén vagy húsz kötet, köztük egy lengyelül megjelent könyv szerzője. A Jean Monnet emlékplakett kitüntetettje, és lengyel állami kitüntetését Jerzy Snopek mostani nagykövet – civilben irodalmár professzor – terjesztette fel, és Andrzej Duda köztársasági elnök adományozta. Minket Miskolc hozott össze. Ebben az évben lesz ötvenhatodik évfordulója, hogy október 23-án, hangversenyre menet, a villamosról leszállva, megláttam és megszerettem. Negyedéves mérnökhallgató volt. Az ötödévet már a feleségemként végezte. A kohómérnöki diplomát Tamás fiammal együtt védték, és vették át, hiszen Marianne áldott állapotban, a kilencedik hónapban volt. Belegondolok, ha egyszer két fiúnk és öt unokánk családfakutatásba kezdene, tevékenységüknek az egész Kárpát-medencére ki kellene terjednie. Milike és Alfréd – feleségem nagyszülei, brenennbergi Rőmer Alfréd és Muka Emilia –, 1900-ban Zólyomban kötöttek házasságot. Ott született három gyermekük. Az új hatalom nem tudta megtartani őket. A nagypapa visszautasította a munkaszerződés aláírását, és a jobbnál jobb ajánlatokat. Vasúti szakember volt, aki továbbra is csak a Magyar Állam Vasútnál kívánt dolgozni. Bárhol. Inkább krumplit eszem, – mondta, és még „idejében” repatriáltak. Három vagonnal Debrecenbe indultak. Végül a körülmények úgy hozták, hogy Miskolcon kötöttek ki. Mondhatom szerencsések voltak. Nem kézipoggyásszal, és egyetlen bőrönddel kiutasítottként, de saját elhatározásból hagyták el a Felvidéket. A nagypapa Máramarosszigeten született, édesapja „erdőmester” volt, aki az „Akadémián” tanult Selmecen, az ő édesapja pedig orvos.
Most mégsem ezekért, a Kárpát-medencei népeket összekötő tevékenységéért emlegetem, hanem egyetemista korának hagyományőrző tevékenységéért. A Miskolci Egyetem a selmecbányai Bányászati-kohászati és erdészeti akadémia jogutódja, melynek olyan professzorai voltak egy időben, mint a világhírű Christian Doppler. Ki nem ismeri e nevet, bárhol a nagyvilágban, mint érvizsgálati módszert. Trianon Sopronba menekítette az intézményt, Majd a második világégés után a vasfüggöny közelsége miatt az egyetem nagy részét Miskolcra vezényelték. Egyik évfolyamtársa házuk padlásán megtalálta nagyapja valahai „selmeci” díszruháját, és még időben kifaggathatta az onnan hozott diákhagyományok felől. És feleségem évfolyama visszahozta, életre keltette a már kényszerrel feledtetett hagyományokat. Vőlegény koromban engem is tiszteletbeli „balekké” avattak. Amire a Miskolci Egyetem nagyhírű akadémikus professzora, Terplán Zénó még akkor is emlékezett, amikor levélben gratulált a jövevény kar létrejöttéhez. Mert mi bölcsészek, a „tarisznyarákoknak” nevezett jövevények kapcsolódtunk, és befogadtattunk Miskolcon a selmeci hagyományokba. Évnyitókon, évzáró „szalamandereken”, amikor a fáklyás felvonulással a várostól búcsúznak végzős évfolyamaink, akkor öltjük fel mi, bölcsészek ezt a „bocskait”.
Ezért állok itt, a nemzet összetartozását ünneplő alkalommal, előttetek ebben a díszöltözetben. Mert ugyanis nem először találkozunk. Mónika képviselőasszony meghívására nem először veszünk itt részt irodalmi és közösségi konferenciákon. Legelőször talán éppen Jókai valamilyen évfordulóján tartottam errefelé előadást. Hiszen éppen az itt lévő templomban kötött házasságot világhírű prózaírónk. És most örömmel vállaltam ismét a találkozást. Hogy a gyászra is emlékeztető napon, a megmaradás és a sokszoros vészek után is életben maradó, a köröttünk alakuló népekkel közösséget kereső sikeres magyar nemzet megerősödésének és felvirágzásának napján emlékezzek nemzeti létünk sikereire. Mindennek, ami velünk történt, merjük az Európában gondolkozás, a nemzeti kiteljesedés, és a családok megerősödésének lehetőségére és kötelességére emlékeztetni. Ahogyan mi Mónika hívására most itt lehetünk, mindeneknek ellenére, ekként kívánjuk, hogy nemzetünk is, kit annyiszor „vészek hányának”, megerősödve kapcsolódjon vissza abba az európai önálló és keresztény szellemiségű létezésbe, minden egyes honpolgárán és családján keresztül, ahová több mint ezredéve sorsunk vezetett, és ahol eddig mindig is sikerült a helyünket megtalálni és megvédeni minden „bal sors” ellenében. Remélem „víg esztendőt” – esztendőket! – várva.
Comments are closed.