#Széchenyi #voltunkvagyunkleszünk #újfejezet #Zánka #kultúra

Február elejétől új gazdája van a Faluháznak és a zánkai közösségi tereknek. Fogadják őket olyan nyitott szívvel, amilyennel ők érkeztek ide.

Az interjúhoz online térben tudtunk találkozni, mégis mondhatom: újabb lélekemelő beszélgetésen vagyok túl, ezúttal Széchenyi Krisztiánnal és feleségével, Széchenyiné Plesovszki Petrával.

Széchenyi Petra: Nagykanizsán születtem, de igazán „somogyi gyerek” vagyok, Lengyeltótiban töltöttem a gyerekkorom, ott nevelkedtem.

Széchenyi Krisztián: Idén ünnepeljük a 9. házassági évfordulónkat. Mindketten a Magyar Táncművészeti Egyetem néptánc-színházi tánc szakán végeztünk, így a táncon keresztül ismerkedtünk meg. Táncospárként is jól kiegészítettük egymást, harmonikus volt minden együtt táncolt mozdulat, és ez a közös életünkben sincs másként. Intenzív személyiség vagyok, az érzelmeim sokszor teljesen elragadnak. Petra kiegyensúlyozottsága, józansága tartja földön az én néha túlontúl szárnyaló elgondolásaimat. Én megálmodom, elmesélem, leírom. Ezután Petra segítségével pontról-pontra átbeszéljük, hogy mi az, ami reálisan megvalósítható az ötletből. Ez a tökéletes szinergia. Petra rendezi a munkánkat hivatalos formába, tartja a könyvelőkkel a kapcsolatot, és rendezi egységgé az összes formai munkát. Az én erősségem a kommunikáció és kapcsolattartás, Petráé pedig a precíz dokumentáció. Így dolgozunk, élünk együtt a hétköznapokban is.

K: Széchényi Ferencig (a Széchényi Könyvtár és a Nemzeti Múzeum megalapítója) vezetném vissza a származásomat. Ferencnek volt három fia Lajos, Pál és a legfiatalabb: Széchenyi István („a legnagyobb magyar”). Én Pálnak vagyok egyenesági férfi leszármazottja. Amikor részese lehettem a Széchenyi-találkozónak 1991-ben és Széchenyi Péter festőművész megfestette a családfát – ami a nagycenki kastélyban ma is megtalálható – akkor legifjabb Széchenyiként az én nevem került fel utolsóként a festményre. Abban az időben még élt Anti bácsi az akkori senior, és az a miliő, ami körbevette őt, Nagycenket, a kastélyt, az egész forgatást, az akkor végérvényesen a bőröm alá mászott, a lelkembe ivódott. Sokat változott a világ, de amit megtehetünk nemzetünk kultúrájáért, azt a saját lehetőségeinkhez mérten Széchenyiként kötelességünk megtenni. Olyan programokat szervezünk és olyan eszmék mellé igyekszünk állni, amik örökérvényűek, alapvető és soha nem múló értéket képviselnek és alapot szolgáltatnak a jövendő nemzedékeinek. Úgy érzem küldetésem, felelősségem van és ezzel a szellemiséggel Petrát is sikerült „megfertőznöm”.

K: Ildikó, aki tanítóm volt, ma pedig az iskola igazgatóhelyettes asszonya, felhívott és elhívott az iskola építésének 30. évfordulójára. Ez a felkérés, ha fogalmazhatok így a legrosszabbkor érkezett. Az állandó munkáink mellé olyan sok művészeti felkérést kaptunk, hogy három hétig a gyerekeinket is alig láttuk. Mind szellemileg, mind lelkileg és persze fizikálisan is nagyon megterhelő időszak volt. Ráadásul ez a jubileum hétköznapra esett, ami mindkettőnk számára munkanap. Tudtuk, ha elvállaljuk, akkor helyettesítőket kell találnunk, rengeteg szervezéssel és persze pénzkieséssel jár. Akkor ki is mondtam, hogy nekem ehhez most nincs erőm.... Rövid hallgatás után Petrára néztem: nincs mese, Szívem, lemegyünk, mert innen indult az életem, hazamegyünk.

K : Fontos, hogy tiszteljük a múltunkat, hogy ne felejtsük el, honnan jöttünk és kik indítottak el az úton. Tudnunk kell, mik a prioritásaink. Mikor kérdezik, honnan származom, mindig azt válaszoltam, hogy zánkai vagyok. A mai világban mondhatom még fontosabb lett, hogy ismerjük a gyökereinket, hogy tudjunk mihez nyúlni, hogy tudjunk magyarok maradni. A nevünk feladattal, kötelezettséggel jár.

P: Kacskaringós út volt számomra ennek az egésznek a megértése. Nehéz. Több rendezvénynek, és még több beszélgetésnek kellett lezajlania, hogy ide megérkezhessek. Ma már tudom, hogy miért kell ennyit tennünk ezért a mindennapjainkban. Érzem annak a súlyát, amit örökségbe kapott Krisztián, és általa így már az én felelősségem is. Igyekszünk ezt a gyermekeinknek is átadni.

P: Alázatos munka.

K: Petra a fellépés közben egyszer oda súgta, hogy szédül, nagyon beteg volt... mindemellett egy tornacsarnok sem a legideálisabb fellépőhely, de az a légkör, azok az emberek, akik miatt ott voltunk, teljesen átírják az élményt, mintha legalábbis az Operaházban léptünk volna fel. Fantasztikus! A műsor utáni fogadáson sok szeretetet és gratulációt kaptunk. Indulás előtt nem sokkal már felöltözve, kabátban találkoztunk össze Polgármester úrral, őt korábban nem ismertük. Szó szót követett, majd mikor Kálmán arról kezdett beszélni, hogy szeretné a kulturális életet még jobban felpezsdíteni, én úgy éreztem, ez egy magas labda. Elmondtam, hogy Érd még mindig csak lakóhelyünk, nem vált az otthonunkká, a szívünk még mindig nem köt oda minket. Amióta főállásban nem hivatásos táncosként dolgozunk, azóta a fővároshoz se kötődünk annyira, szóval akár el is vállalhatnánk a nemes feladatot. Erre Kálmán csapta le a labdát: „Mikor tudnátok kezdeni?”. Abban a pillanatban úgy éreztem, mindenki próbálta humorral leplezni az egyébként komoly gondolatokat és szándékokat.

P: Én most is rendezvényszervezőként dolgozom az ÉRteD Családbarát Városért Egyesületben. Érd városért munkálkodom, szinte az egyesület megalakulásának kezdete óta. Nehéz elérni itt az embereket a különböző programokkal, pedig Érden 70 ezer ember él. Egy közösségi teret vezetek és külsős programokat is szervezek, mintha egy művelődési házban tenném. Szóval feladatköröm itt sem fog sokban változni.

K: Sajnos látjuk mi folyik a tévéből, mivel mossák az emberek gondolkodását, mivel torzítják az értékrendjüket. Nagyon alacsony lett a kultúra színvonala, ami sok esetben a médiából árad felénk. Felhígult. Ez nagyon rossz tendencia. Mi úgy érezzük, az embernek nem ez kell. Feladatunk, hogy megmutassuk, mennyire sokrétű a kultúra, a művészet, és kik azok az emberek, akik valódi értékek mentén élnek és végzik a munkájukat.

K: Január 30. a költözés kitűzött napja. Marosszékyné Csósza Marika nénihez fogunk menni egy időre, és az a terv, hogy az érdi házunk eladása után építkezünk majd. Gyors és nehéz döntést hoztunk, de úgy érezzük, hogy ez egy nagyon pozitív váltás lesz a családunk életében, ami nekünk a prioritás. A családnál nincs fontosabb! Ez egy nagy áldozat és vállalás, hiszen mindent itt hagyunk, amit eddig felépítettünk és az állandóságot jelentette számunkra és a gyermekeink számára, és fejest ugrunk a „bizonytalanba”. De úgy érezzük végeredményében ez pozitív fordulat lesz az életünkben.

P: Reggelente simogatom az otthonunk falait, amióta tudom, hogy itt hagyjuk, de érezzük és tudjuk, hogy csodás lesz a gyerekeknek ott. Lehet mérlegelni: egy gyerekkor Zánkán, vagy Érden?!

K: Lili már ott folytatja az első osztályt. A fiunk, Krisztián középső csoportos lesz az óvodában. Mikor a szemükbe nézünk és látjuk a félelmüket mindig elszorul a szívünk. Az ő számukra ez még rémisztőbb. Következetes szülőként sok állatot ígértünk már be a gyerekeknek, bár így is van kettő. (Nevetnek.) Vadászom, ezért régóta szerettem volna egy vizslát. Lilinek régi vágya egy tacsi és egy németjuhász, és mindkettőjüknek egy-egy nyuszi. Viszonylag komolyan lovagolok, így lovat is szeretnénk magunknak vásárolni. Szóval vélhetően másodállásban állatfarmot üzemeltetünk majd.

P: Örülnénk, ha bizalommal fordulnának hozzánk. Nyugodtan fogalmazzák meg felénk a kéréseiket, ha van olyan, mert nagyon szívesen vesszük az ilyen jellegű segítségeket. A mi munkánkban nagyon fontos a kommunikáció. A közösségért szeretnénk dolgozni.

K: A hagyománnyá alakult programokat nem akarjuk megváltoztatni, sőt. Ami van, és eddig is jól működött, reményeink szerint még nagyobb teret fog kapni. Igyekszünk minden programnak lelket adni, összefogni és koordinálni. Természetesen ez a zánkai közösség nélkül nem sikerülhet. Tudja mindenki megmutatni, amiben értékes, és erre kapjon lehetőséget a településen belül és azon kívül is. Ez viszi előre a közösséget, ebből épülünk, ez lehet előremutató. Fejlődjünk egymás által, egymást segítve menjünk előre. Szeretnénk feltenni Zánkát Magyarország kulturális térképére és mindeközben mi is szeretnénk otthonra lelni Zánkán.

Ringler-Szabó Irén

Fotó: Bognár Egyed Katalin