A pártállami időkben, a kommunista ideológia agymosása alapján, mindazokat, akik nemesi származásúak, polgári, értelmiségi vagy cégtulajdonos, nagygazda háttérrel rendelkeztek, rendszeresen kitaszították és bűnbakká tették. Az akkori rezsim célzottan szétdarabolta a társadalom szerkezetét, teljesen élhetetlenné és bizalmatlanná tette a magyar életet.

A pártállami időkben mindennaposak voltak a besúgók ellenőrzései, ami baráti és szomszédi kapcsolatok, de még családok széthullásához is vezetett. A hazugságra és korrupcióra épülő kommunizmus olyan bizalmatlan légkört teremtett, amelyben senki sem érezhette magát biztonságban. Az állandó megfigyelések és jelentések miatt az emberek nem mertek őszintén beszélni egymással, mert féltek attól, hogy minden szavuk visszafordulhat ellenük.

A családokban is megjelent a bizalmatlanság, mivel az állam arra ösztönözte a gyerekeket, hogy jelentsék szüleik "ellenforradalmi" nézeteit, ezzel teljesen felborítva a hagyományos családi hierarchiát és az otthon biztonságát. A besúgók tevékenysége nemcsak a személyes kapcsolatokra volt romboló hatással, hanem a társadalom egészére is, mivel mindenki potenciális ellenséggé vált a másik szemében.
Ez az állandó félelem és bizalmatlanság hosszú távon mérgezte a társadalmi kötőszövetet, és mély nyomot hagyott a magyar emberek lelkében. A kommunista rezsim alatt az emberi kapcsolatok megromlottak, a közösségi összetartás széthullott, és a társadalom alapjai meggyengültek. Ez az időszak mély sebeket hagyott maga után, amelyek begyógyítása hosszú és nehéz folyamat lesz, ha egyáltalán lehetséges.

A kommunista kormányzat többféle stratégiát alkalmazott a társadalmi struktúra szétzúzására és a bizalmatlanság elültetésére. A nemesi származású, jelentős vagyonnal vagy intellektuális tőkével rendelkező emberekre ellenségként tekintettek, és arra törekedtek, hogy megsemmisítsék azokat a társadalmi rétegeket, amelyek a magyar valóság talpra állításában és újjáépítésében segíthettek volna.
A politikai diszkrimináció mindennapos volt, hiszen a rezsim ezeket az embereket osztályellenségként bélyegezte meg. Vagyonukat elkobozták, sokukat pedig kényszermunkatáborokba küldték. Az állam könyörtelen vagyonelkobzási kampányt folytatott, amely családokat tett földönfutóvá és megfosztotta őket mindenüktől. A nemesi és jómódú személyeket bűnbakokká tették, őket hibáztatva az ország problémáiért, és fizikai, valamint lelki terrornak vetették alá őket.

Ez a kegyetlen üldöztetés nem csupán gazdasági megfosztásról szólt; célja az emberek megtörése volt. Az értelmiségi elit, amelynek tagjai az ország stabilizálásában és vezetésében játszhattak volna szerepet, rendszeresen megsemmisítésre kerültek. A rezsim korrupt és bosszúszomjas hamis információkon alakuló kampánya, amely a hatalom megszilárdítására és az ellenállás elfojtására irányult, igazságtalanul üldözte és tette tönkre ezeket az embereket.
Az eredmény egy szétzilált társadalom lett, amelyet félelem, bizalmatlanság és a kulturális és intellektuális gazdagság elvesztése jellemzett. Azok, akik jelentős mértékben hozzájárulhattak volna Magyarország fejlődéséhez és újjáépítéséhez, elhallgattatták, elszegényítették és gyakran elpusztították, így egy olyan űrt hagyva maguk után, amelynek betöltése évtizedeket vesz igénybe. A kommunista korszak igazságtalanságának és pusztításának öröksége mély sebeket hagyott a magyar társadalomban, amely hosszú ideje küzd a helyreállításért.

Megfosztva anyagi és infrastrukturális háttértől, elszenvedve az évtizedes megszégyenítést és a teljes erkölcsi megsemmisítést, a családok nagyobb része feladta annak a reményét, hogy bármikor is valaki igazságot szolgáltat majd nekik. A kommunista rezsim brutalitása és igazságtalansága mély nyomot hagyott mind az egyéni sorsokon, mind a közösségi emlékezetben. Az egykori nemesi, polgári, értelmiségi és nagygazda családokat nemcsak anyagi javaiktól fosztották meg, hanem társadalmi státuszukat, méltóságukat és önbecsülésüket is elvették tőlük.

A vagyonelkobzások, kényszermunkatáborok és folyamatos politikai diszkrimináció következtében ezek a családok elveszítették minden olyan eszközüket, amely segíthette volna őket a talpra állásban. A rendszer célzottan tette tönkre azokat a rétegeket, amelyek rendelkeztek azzal a tudással és kultúrával, amely újjáépíthette volna az országot. Az áldozatok nemcsak fizikai, hanem lelki tönkretételen is keresztülmentek, és az igazságtalan bánásmód miatti csalódás és keserűség sok esetben generációkon át öröklődik.

A kommunizmus évtizedei alatt a reménytelenség és az igazságtalanság érzése annyira mélyen beivódott a társadalom szövetébe, hogy a rendszerváltás ellenére sem tudtak a sebek begyógyulni.
Az egykori áldozatok és utódaik számára az igazságtétel és a rehabilitáció csak képletesen, lassan és töredékesen valósult meg, egyáltalán nem kapták vissza elveszett javaikat és társadalmi megbecsülésüket. Még személyes családi emlékeiket sem, leveleket, fotókat vagy személyes okmányokat sem.

Bár a 90-es évek elején úgy látszott, hogy elindul egy tisztulási folyamat, és lesz valami rehabilitáció is, nagyot kellett csalódniuk mindazoknak, akik igazságban vagy korrektségben reménykedtek. Sok olyan család jött haza, akik jogfosztottak voltak korábban, és ajánlották fel segítségüket, kapcsolataikat, akiket korábban megsemmisítésre ítéltek. A fordulat azonban elmaradt, és a csalódás másod ízben is bekövetkezett.

A még élő egykori áldozatok és családjaik reménykedtek abban, hogy a rendszerváltás után végre igazságot szolgáltatnak nekik, és visszakapják méltóságukat, vagyonaik egy részét, és társadalmi megbecsülésüket. Azonban a tisztulási folyamat félúton elakadt, és az új politikai és gazdasági érdekek felülírták az erkölcsi helyreállítás szükségességét. Azok a családok, akik a kommunizmus áldozatai voltak, és akik készek voltak részt venni az újjáépítésben, ismét szembesültek a kirekesztéssel és az igazságtalansággal.

A rehabilitáció hiánya, az új politikai és gazdasági elit érdekei, valamint a múlt bűneinek elmaszatolása tovább mélyítette a társadalom sebeit. Az egykori áldozatok és leszármazottaik ismét reménytelen helyzetben találták magukat, és a rendszerváltás utáni évek is csalódást hoztak számukra. Az igazságtétel és a valódi tisztulás elmaradása miatt a társadalom továbbra is bizalmatlan maradt, és az egyéni és közösségi sebek gyógyulása még hosszú ideig elhúzódhat majd.

Pedig ezeknek a családoknak a tagjai évszázadokon keresztül viseltek terhet, nyújtottak segítséget, és hoztak áldozatot. Dolgoztak keményen és kitartóan, és nem egy-két év alatt váltak vagyonos, befolyásos emberekké, hanem mindennek megfizették az árát. Támogatták Magyarország és a magyar emberek boldogulását. Fő céljuk az volt, hogy elősegítsék az ország fejlődését, valódi felelősséggel tekintettek a rájuk bízott emberekre és területekre.

Ezek a családok nemcsak anyagi támogatást nyújtottak, hanem erkölcsi és szellemi értékeket is képviseltek, amelyek hozzájárultak a nemzet gyarapodásához. Az oktatás, a kultúra és a gazdaság fejlesztésében is aktívan részt vettek, és generációkon átívelő hagyományokat teremtettek. Az ő áldozatos munkájuk nélkül Magyarország történelme és fejlődése egészen másképp alakult volna.

A kommunista rendszer ideológiai tisztogatása és a társadalmi rétegek szétverése azonban mindezt semmibe vette. Azokat az embereket, akik évtizedekig, sőt évszázadokig építették az országot, egyik napról a másikra fosztották meg mindenüktől és tették őket kitaszítottá. Az elkövetett igazságtalanságok és a múlt árnyai máig hatnak, és tovább nehezítik a társadalmi sebek gyógyulását. Felvetődik a kérdés, hogy egyszer elérkezik-e majd az az idő, amikor végre igazságot szolgáltatnak azoknak, akik ezt megérdemlik?

Nehéz kérdés. Nem azt tapasztaljuk, hogy effelé menne a világ. Az emberek kiábrándultak és csalódottak, mert azt látják, hogy a múlt igazságtalanságai nem kerülnek orvoslásra, és a régi sérelmek tovább élnek.
A rendszerváltás utáni időszak sem hozta meg a várt igazságot és rehabilitációt. A múlt hibáinak kijavítása helyett sok esetben újabb sérelmek keletkeztek, és a társadalmi megosztottság mélyült. Azok, akik a kommunizmus idején szenvedtek, ma is küzdenek az elismerésért és az igazságtételért, de az út még mindig hosszú és rögös.

Az igazság és az erkölcs fontossága azonban nem veszhet el. A múlt hibáiból tanulva, törekednünk kell arra, hogy egy igazságosabb és tisztességesebb jövőt építsünk. Fontos, hogy megőrizzük a reményt és továbbra is harcoljunk azokért az értékekért, amelyek egy jobb társadalom alapjait képezhetik. Az emlékezés és a tisztelet megadása azoknak, akik az országért dolgoztak, segíthet abban, hogy soha ne felejtsük el, honnan jöttünk, és milyen áldozatok árán értünk el idáig.
Az, hogy az 1947. évi IV. törvény, amely a kirekesztő és bosszúszomjas kommunista hatalom tombolása idején született, még ma sincs hatályon kívül helyezve, pedig évek óta kérik az érintettek, elszomorító. Ez a törvény, amely a második világháború után hozott intézkedéseket tartalmazza, számos jogfosztást és igazságtalanságot idézett elő. Az érintettek, akiknek családja és élete közvetlenül érintett volt a törvény által, régóta küzdenek annak eltörléséért és az igazság helyreállításáért.

A napokban hatályba lépő jogi szabályozás, amely a családoktól elrabolt kastélyok magánkézbe adásának első listáját teszi közzé, és amely az érintett családok megkérdezése vagy bevonása nélkül született meg, kétségbeejtő folytatása az ötven éve tartó megalázásnak. Ez a döntés újabb súlyos sebet ejt azon családok számára, akik generációkon keresztül viselték a kommunista rendszer igazságtalanságait és jogfosztásait.
Az érintett kastélyok és birtokok nem csupán ingatlanok, hanem a családok történelmének és örökségének részei. Az, hogy ezeket a vagyontárgyakat anélkül adják magánkézbe, hogy a családokkal konzultálnának vagy bevonnák őket a döntéshozatalba, az igazságérzetüket és méltóságukat sérti. Az elmúlt évtizedek megaláztatásai után ez a lépés csak tovább mélyíti a sebeket, és elmélyíti a társadalmi igazságtalanságot.

Ez az intézkedés nemcsak az érintett családokat érinti hátrányosan, hanem rossz üzenetet is küld a társadalomnak. A múlt hibáit csak akkor lehet kijavítani, ha a döntéshozók tiszteletben tartják a történelmi igazságokat és méltányosságot tanúsítanak. Az érintett családok jogos elvárása, hogy legalább megkérdezzék és bevonják őket az ilyen döntésekbe, hiszen ők azok, akik leginkább érintettek és akiknek leginkább joga van az igazsághoz és a jóvátételhez.

A jogi szabályozás felülvizsgálata és az érintett családok bevonása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az igazságtalanságokat orvosoljuk és a társadalmi sebek gyógyulhassanak. Ez az intézkedés jelenlegi formájában csak tovább növeli a feszültséget és az elégedetlenséget, miközben a valódi megoldás az érintett családokkal való párbeszéd és együttműködés lenne.

Meg kellene fontolni az angol példát, ahol már lassan száz éve él az a gyakorlat, hogy a kastélyok, amellett, hogy valamely részben a korábbi tulajdonosok is részt kapnak bennük, ezeket az ikonikus épületeket nemzeti örökségnek kell tekinteni, és közösségi tulajdonba kerülnek. Az angol modellben az ilyen épületek közösségi használatba helyezése nemcsak a kulturális örökség megőrzését szolgálja, hanem a helyi közösségek számára is értékes erőforrássá válnak.

Az ilyen megközelítés révén olyan programok és fejlesztések valósulhatnak meg, amelyek a környező közösségek javára hasznosítják az épületeket. Például a kastélyokat közösségi központokká, múzeumokká, oktatási és kulturális intézményekké alakítják, ahol a helyiek is részesülhetnek a múlt értékeiből és szépségéből. Ezzel egyidejűleg biztosítják, hogy a korábbi tulajdonosok is megőrizhessék kapcsolatukat az épületekkel, és részt vehessenek azok gondozásában és hasznosításában. Hiszen csak az ő családjaik munkájának eredményeként jöttek létre ezek az épületek, gazdaságok. Ha a magántulajdon tisztelete és védelme ilyen kevéssé fontos, esély van arra, hogy a történelem megismétli önmagát.

Ez a gyakorlat nemcsak a történelmi igazságosságot szolgálja, hanem a társadalmi kohéziót és a közösségi értékeket is erősíti. Az ikonikus épületek ilyen módon történő kezelése példát mutathat arra, hogyan lehet a múlt örökségét a jövő szolgálatába állítani, miközben tiszteletben tartjuk a történelmi igazságokat és az érintett családok jogait. Az angol példát követve Magyarország is kialakíthatna egy olyan rendszert, amelyben a kastélyok és történelmi épületek nemzeti örökségként, közösségi hasznosítással válhatnak a közösségek fejlődésének motorjává.

Ajánljuk minden érinett család figyelmébe a Magyar Közlöny, 2024. június 18.-án megjelent, 66. számában közétett,2024. évi XXXII. - A kulturális örökség egyes elemeinek fenntartható fejlesztéséről szóló törvényt.Mivel az igénylés elvileg bárki számára nyitott, éljenek jogukkal és kérjék vissza családjaiktól korábban, jogtalanul elkobzott ingatlanjaikat!

Széchenyi Tímea